2018. november 23., péntek

2.0 gyorstalpaló


2.0 gyorstalpaló

Facebookos posztjaimban rendre felbukkan a 2.0 iránti érdeklődésem, ezért most afféle kérdezz-felelek stílusban összefoglalom, miért is várom (sok millió embertársammal egyetemben) ezt a filmet, amely pár napon belül megérkezik.



Mi az a 2.0?

A 2010-es indiai blockbuster, az Enthiran (Endhiran vagy Robot) közvetlen folytatásaIndiában számos nyelvjárás létezik; hivatalosan a tamil a főnyelv, de a hindi és telugu is elég elterjedt, és mivel a film külföldi forgalmazásban is megjelent, emiatt ez a hármas cím. A korábban Enthiran 2 néven futott alkotás India jelenleg legnagyobb költségvetéssel készülő filmje, 450 crores (kb. 50 millió dollárnyi) rúpiába került eddig. Főszereplője az ottani „numberone” szupersztárnak számító Rajinikanth (teljes nevén Shivaji Rao Gaekwad), a Hollywoodban is ismert Akshay Kumar és Amy Jackson (akit maga Kumar ajánlott a rendezőnek). Rendezőként visszatér az előző részt is levezénylő S. Shankar (Shankar Shanmugam), aki jelenleg a legnagyobb élő rendező Indiában, zeneszerzője pedig az az A.R. Rahman, aki a Gettómilliomos zenéjéért 2008-ban megkapta az Oscar-díjat (nekik egyébként ez a tizedik közös filmjük). A forgalmazó és gyártó cég a Lyca Productions, India legnagyobb filmvállalata: az ország kasszasikereinek 90%-át ők készítik és mutatják be, nagyszerű szakemberekkel és színészekkel dolgozva együtt.


Balról jobbra: Shalman Khan producer, Rajinikanth,  Akshay Kumar és Amy Jackson


Mi az az Enthiran?

Az Enthiran egy 2010-ben bemutatott nagyszabású, látványos effektekkel és jelenetekkel telepakolt indiai (pontosabban tamil) sci-fi akciófilm, romantikus beütéssel és jó pár, az indiai filmeknél nélkülözhetetlen dalbetétekkel. Hossza 177 perc, alkotói pedig ugyanaz a Shankar-Rahman-Rajinikanth hármas, akik a 2.0-t is készítik. Jelenleg India mozis sikerlistáján az első helyen szerepel. Nyelvezete keveréke a tamilnak és az angolnak (rengeteg angol mondatot és szót hallhatunk benne, amely egyfajta különleges ízt ad a filmhez).


A története elég szerteágazó, köszönhetően a remek mellékszereplőknek, ám dióhéjban: 

Dr. Vaseegaran (Rajinikanth) több éves munkával létrehoz egy androidot, Chittit, amely tervei szerint az emberiség hasznára lehet minden téren. Ám mikor az érzelmekkel felruházott robot beleszeret a doktor menyasszonyába, Sanába, Vaseegaran elpusztítja teremtményét. Azonban a doki egykori mentorának, egyben ellenlábasának, Dr. Bohra-nak más tervei vannak a robottal, ezért felkutatja a maradványokat és átprogramozza saját céljaira. Chitti kisvártatva tudatára ébred, saját hadsereget készít, és világuralomra tör.



A film kirobbanó siker lett szerte Indiában, emiatt Amerikában is felvették a moziműsorok közé, ennek köszönhetően a 29 millió dollárból készült alkotás csaknem 50 milliót termelt vissza a gyártó Sun Pictures-nek. Hatalmas népszerűségre tettek szert a szereplők és alkotók egyaránt, Chitti karaktere pedig egyfajta ikonná vált világszerte, ennek eredményeképp a hasonló témájú, de eléggé felejthetőre sikeredett spin-offban, a RaOne (ejtsd: Ravan) című sci-fiben is feltűnt pár percre. 






Mi a helyzet a 2.0-val?


Az Enthiran sikerén felbuzdulva Shankarék szinte azonnal elkezdtek dolgozni a folytatáson, ám a megvalósításra csupán három éve került sor az előkészületek miatt. A forgatások nyolc teljes hónapig zajlottak 2015 decembere és ’16 augusztusa között, nagyrészt a Chinnaiban található EVP Film City stúdióiban. Ezek után a vágási, a zenei és a vizuális effekteseken volt a sor, akiknek egy éves munkával kellett volna tető alá hozni a filmet. Mivel a 2.0 eredeti bemutatója 2017. októberében lett volna (az indiai nagyünnep, a Divali idejére időzítve), az elhúzódó utómunkák miatt áprilisban a Lyca kiadott egy közleményt, melyben megírták, hogy mivel törekednek a hollywoodi szintű látványvilágra, így a számítógépes látványkreáció sok-sok időt igényel, emellett a film 3D-s konverziót is kap, ezért a bemutatót eltolják 2018. januárjára, majd később ezt a dátumot is módosították 2018. április közepére.



Eleddig csupán néhány plakátot és forgatási videót kaptunk a készülő filmből, illetve tavaly Dubaiban megtartották a 2.0 hivatalos albumbemutatóját, ahol minden készítő és szereplő képviseltette magát egy hatalmas showműsor keretében (hatalmas léggömbökkel is promózták a filmet). Ezzel egyidőben a gyártó Lyca Productions nyilvánossá tett a youtube-csatornáján a film zenei anyagából két betétdalt (Endhira Logathu Sundariye és Rajali).  A türelmetlen rajongók kérdéseit a trailer dátumára megunva idén február elején Rajini egy interjúban bejelentette, hogy a film első előzetese pár napon belül megjelenik az online felületeken.



A filmen 11 vizuális technikákkal foglalkozó stúdió foglalkozik, amely bizakodásra ad okot, illetve a 2.0 pontosan 12 féle nyelvjárással, szinkronnal fog mozikba kerülni a tájegységeknek megfelelően India szerte, köztük természetesen a tamil, a telugu és a hindi szerepel elsőként, de az angol változatot is egyszerre készítik a produkció során. A történetről nem sokat tudni, az előzetesig csupán annyi szivárgott ki, hogy Chitti és Vaseegaran biztosan visszatér, és ismét egy őrült tudóssal, Dr. Richarddal (Akshay Kumar) veszik fel a harcot. Richard egy ornitológus professzort alakít, aki munkája során valamiféle kapcsolatba kerül Vaseegarannal, és ellopva tőle Chitti alkotóelemeit, ő maga is egy átformált szörnyeteggé változik. Amy Jackson karakteréről, ahogy sok más színészéről, semmi infót nem tudunk. Frissítés: Kumar valóban egy ornitológus kutatót alakít, akinek elege lesz a mobiltelefonok sugárzása miatt elhullott madártetemekből, és szupererőhöz jutván a mobilokat magához vonzza és gonosszá válik. Vaseegaran javaslatára így újra üzembe helyezik Chittit, hogy szemeszálljon Dr. Richard-dal.

A hivatalos 2.0 plakátok

Felröppent a pletyka, hogy a producerek megkeresték a főgonosz szerepére többek között Hugh Jackmant és Arnold Schwarzeneggert is, de Jackman a Logan forgatása miatt nem vállalta, Schwarzenegger pedig elolvasván azonnal visszadobta a szkriptet (a hivatalos magyarázat szerint „ellentmondásos szerződések” miatt nem írt alá). Belegondolva a Batman és Robin után érthető is, miért döntött így Arnie.

Forgatási képek

Mi várható és mire ez a nagy felhajtás?

Ahogy fentebb említettem, a 2.0 nem csupán India legnagyobb költségvetésű filmje a maga 6,5 milliárd rúpiás előállítási költségével. Amellett, hogy a film az ország leghíresebb és legtiszteletreméltóbb színészeivel, rendezőjével és zeneszerzőjével készül, egyben presztízskérdés is a létrehozása: ez egy olyan produktum, amelynek feladata, hogy a Gettómilliomos sikere nyomán megmutassa a világnak, hogy India jelenleg hol tart a filmgyártásban, és méltó vetélytársává váljon Hollywoodnak: a készítők célja a szórakoztatás mellett annak a kivívása, hogy nem csak az indiai rajongók, hanem a világ többi részén a filmszerető közönség ne csupán a mémekké vált bugyuta effektekkel megspékelt középkategóriás vackokat termelő országként nézzen Indiára, hanem elismerően csettintsen, hogy ezek ott a tengerentúlon igenis tudnak filmet csinálni, ha komolyan veszik magukat. 

A Gettómilliomos színvonalához kétség sem férhet, de vegyük csak a Sivajit, a Baahubalit, vagy éppen a Krrish-t, amelyik már a harmadik résznél tart. Ezek mindegyike egy-egy ékkő az indiai filmgyártás terén, amelyek látványuk mellett a történetükkel is messze kitűnnek bármely hollywoodi blockbuster közül. Elég csupán a Sivajit kiemelni, a három órás filmben annyi sztorivonalat és fordulatot ismerhetünk meg a főhős karakterén keresztül, ami egy amerikai produkciónál legalább egy trilógiát ölelne fel. Vagy említhetjük a szintén ebben vagy akár az Enthiran-ban szereplő dalbetéteket is, amelyek olyan koreográfiával, látványvilággal és vágással bírnak, amelyek ha a Nagy Alma hazájában készültek volna, mára mindenki ismerné azokat. És hiába nagy sztár hazájában Rajinikanth, őfelette is eljárt az idő (ezért is dícsérendő, hogy az idén 68-ik életévét ünneplő színészlegenda bár civilben egy megroggyant nagyapóra hasonlít, még mindig aktívan részt vesz ilyen volumenű produkciókban, a rengeteg smink és paróka ellenére semmit nem veszít sem a mimikájából, sem a mozgásából, sőt, még mindig maga vállalja be a vakmerőbb kunsztokat is. Ismétlem: 67 éves!). 

A filmzenét bemutató show-t ilyen ballonokkal reklámozták

Mi történt az áprilisi bemutató elhalasztása óta?

Sokan tűkön ülve várták a márciusi trailert, illetve az azt megelőző médiakampányt, ám ennek híre hamva sem volt. Közelgett az áprilisi bemutató dátuma, és addig csupán az ősszel elhangzott hanganyag és pár promókép bukkant fel a neten. Majd a pletykák igaznak bizonyultak, egy kiszivárgott belsős levélből kiderült, hogy eltolták a premiert november 29-ére, a vizuális effektek csiszolgatása miatt. Május elején aztán egy szűk körű tesztvetítésen bemutatták az első teasert, amelyből még a fele CGI hiányzott. A Lyca hihetetlen gyorsasággal kezdte letörölni a videomegosztókról a felvételt, több-kevesebb sikerrel, majd teljesen augusztus végéig csöndbe burkolózott. 


Szeptember elején robbant a bomba, a Lyca elkezdte kiadni a 2.0 hivatalos plakátjait a facebookon, majd 12-én feltette a youtube csatornájára az előzőleg kiszivárgott teaser immár teljesen kész verzióját (lecserélték az aláfestő zenét és pár jelenettel megtoldották). Beindult a gépezet, és a 2.0 olyan marketinghadjáratot kapott, amelyet még egyetlen film sem a Bosszúállók óta. A Lyca, hogy jóvátegye a több hónapos (éves) hallgatását, szó szerint naponta ostromolta a rajongókat és a médiát valami újdonsággal: hol egy making-of (így készült) videót mutattak be, hol egy interjúrészletet a készítőkkel, plakátkészítési versenyt hirdettek a rajongók között, kiadtak két videoklippet és egy új betétdalt "Pullinangaal" címmel. 



Majd három héttel a premier előtt, november 3-án egy hatalmas, közel 4 órás rendezvényen bemutatták a film végleges trailerét, amely megtekintése után mindenki el volt hűlve: ilyen nagyszabású CGI-orgiát még nem látott senki azelőtt nemcsak Indiában, de a földkerekségen sem. Subaskaran, Shankar és Nirv Shah, a vezető producer olyan látványvilágot teremtett, hogy leesett az állunk. Nem csoda, Shankartól megtudtuk, hogy a kezdeti 240, majd 450 crore-s költségvetés végül 650-nél ért véget (ez 75 millió dollárt jelent). 



A Lyca Productions egyértelműen megalkotta Ázsia legdrágább és legmonumentálisabb látványvilágú filmjét, és Shankar terve, miszerint fölveszik a versenyt a hollywoodi filmekkel, beigazolódni látszik. Ám hogy ne csak örömködés legyen, kicsit árnyalja a képet, a trailerekben is látható, hogy nagyrészt Rajini sminkjére költöttek elég szépen, illetve az indiai filmekben megszokott felgyorsított jelenetek és mozgások most sem maradnak el (így próbálják kijátszani az esetleges CGI-bakikat), illetve az előző rész 167 perces időtartama mellett a 2.0 mindössze 146 perces hossza kicsit aggodalomra adhat okot. De bízunk a legjobbakban.



Végszó

A kiszivárgott, illetve eddig hivatalosan közzétett infók, zenék, képek és videók alapján egy ottani mércével mérve irdatlan pénzből készített, elképesztő 3D-s látványvilágú, professzionális maszkokkal és díszletekkel kolosszális helyeken forgatott, nagyszerű színészekkel operáló filmnek leszünk szemtanúi, amelynek egy Oscar-díjas zeneszerző és az indiai James Cameron kézjegye a garancia a minőségre. A Transformers-en és a Batman vs. Superman-en is dolgozó Kenny Bates és Aaron Crippen is a stábban vannak, így a kaszkadőrmutatványokkal biztosan nem lesz gond most sem.  Kis hazánkba, akárcsak az Enthiran, valószínűleg a 2.0 sem fog eljutni, de a híre biztosan megjelenik pár helyen (a blogomon biztosan). 2018. november 29-én minden kiderül.



2017. október 27., péntek

Fűrész - Újra játékban (Jigsaw, 2017) kritika



 Jigsaw visszatért. Nem kellett volna.

10 év telt el a Fűrész 3D eseményei óta, amiben John Kramer története (elvileg) véget ért, nem is akármilyen csavarral. Ám a Lions Gate-nél úgy gondolták, hogy az aranytojást tojó tyúkjukat ideje feltámasztani, és a mai kor igényeinek megfelelően lerántani róla még egy bőrt. Mivel a hetedik rész egy jókora cliffhangerrel zárult, adva volt a lehetőség, hogy azt folytatva egy ütős történetet kanyarintsanak a készítők Jigsaw emlékéből. De nem éltek vele, ehelyett egy más történetszálat mesélnek el, amelyben a múlt és jelen összefonódik, és ebből egy logikai hibákkal teli, a rajongókat és a nézőket is hülyének néző (elnézést) katyvasz keletkezett.

Napjainkban járunk, a film nyitójelenetében a rendőrség emberei hosszas üldözés után lelőnek egy bűnözőt, aki azonban a reá zúduló golyózápor előtt egy kézi távirányítóval beindít egy zárt helységben lévő visszaszámlálót. A helységben öt, egymás számára ismeretlen ember tartózkodik, mindegyikük fején egy, a szemüknél kivágott vödör, és nyakörvvel kiláncolva ülnek egymás mellett. A láncok végén az előzetesekben látott fűrészlapokkal teliszórt fal foglal helyet. Hirtelen egy régi hangszóróból megszólal az elvileg 10 éve halott Jigsaw hangja, elmondja a szabályokat, majd elkezdődik a játék.


Dióhéjban legyen elég ennyi a történet, és higyjétek el, nem is akartok többet tudni róla. Ha annak idején a negyedik részt utáltátok a sztorija miatt, akkor arra a Fűrész – Újra játékban rátesz még egy lapáttal. Komolyan, a széria leggyengébb epizódját vetítik épp a mozik. Mindent elmond a fogadtatásról, hogy a premieren a 160 férőhelyes teremben mindössze 17-en voltunk, és egyikünk sem csettintett kifelé menet.

Spoilermentes kritikát szeretnék írni, de nagyon nehezemre esik megállni, hogy ne áruljak el semmit, pedig sok olyan tényezőt tudnék felsorolni, amin az egész Jigsaw elbukik. Mivel a történet napjainkban játszódik, ennek megfelelően a tálalás is más trendekhez igazodik 2010 óta. Újabb, dizájnosabb csapdák kerülnek elő a rozsdás szerkezetek helyett, a helyszíneken többek között LCD-tévékkel helyettesítik a képcsöves monitorokat, a hangrögzítő kazettácskákat néhol felváltja a pendrive, stb, stb… Emiatt végig pörgős a film ritmusa is, a régebbi részektől eltérően sokkal dinamikusabb, néhol kifejezetten élénk a színvilág. A hangulat sem a régi, bár a készítők becsületére legyen mondva, igyekeztek leróni a tiszteletüket az előző részek előtt. Sok-sok kikacsintás történik a széria korábbi epizódjaira, legyen az akár egy fénykép vagy akár Billy, a bicikliző bábu, a film egy pontján még az eddig megismert, ikonikussá vált gyilkológépeket és szerszámokat is újra felvillantják nekünk. Azonban számos új szerkentyűt is kreált a kellékes csapat az újítás elvén: ilyen például a tölcsér alakú, belül vörös pengékkel végigfutó óriási gépezet, mely a gyors forgásának köszönhetően afféle turmixgépként aprítja a belé lógatott delikvenseket. De megemlítendő a medvecsapda előtt tisztelgő nyakpánt is, amely forgatható lézernyalábokat bocsájt ki magából, és vagdalthúst csinál a páciens fejéből. Maradtak persze a jól bevált lefűrészelt csövű puskák, dróthuzalok, és szúró-vágó eszközök is.


Szomorú tény, hogy horrorfilmhez képest (pláne a Saw-szériánál megszokott) nagy durvulásokat nem lehet benne látni, így valószínűleg a rendezői/vágatlan verzióba bőven lesz mit belepakolni. Félreértés ne essék, egyáltalán nem vérszegény a produkció, van ketchup és testmaradványokat imitáló látványelem bőven, de merészség terén azért lehetett volna kicsit bevállalósabb a vágás, ha már R-besorolást (idehaza 18-as karikát) kapott a cenzoroktól. Az eddig megszokott, komor, többnyire vörös-fekete látványvilág is kiengedett az évek alatt, több nappali fénynél játszódó külső helyszíneket kapunk, illetve a zárt helységek is elég éles megvilágítással és színvilággal bírnak, ezeknek köszönhetően a film sejtelmessége lecsökken, és ezt felváltja a dinamikusság dominanciája.

Igaz ez a színészekre is, akik bár többnyire csak sorozatokban tűntek fel eddig, remekül alakítják a rájuk osztott karaktert: a megrögzött nyomozó, a boncorvos és csinos kolléganője, illetve minden további szereplő, mind-mind sötét titkokkal bír, ezt remekül adagolva hozzák át a néző számára. Épp emiatt csalódás, hogy pont az az ember nyújtja a leghalványabb alakítást, akitől az egész film alatt a legtöbbet várnánk, ez pedig szegény Tobin Bell. Ugyebár halotthoz képest meglehetősen jól néz ki, ám a brutálisan hülye dramaturgia miatt hiába néz ki 10 évvel öregebbnek, ha az előző részekben megtörtént események nyomai meg sem látszanak rajta. Ennek tetejében a rá írt jelenet(ek)ben szinte semmi cselekvése nem akad, csak a mondandóját fújja, és ez eléggé lapossá teszi az egész karaktert. Fájó ezt leírnom, de sajnos ez a nyolcadik az a rész, amikor szinte kivétel nélkül mindegyik színész lejátssza Jigsaw-t a vászonról. Mindemellé jön az ultrabrutálisan idétlen történet, aki megtekinti a filmet, tudni fogja, hogy miért írom ezt: az írók megviccelik az egész eddigi sztorifolyamatot, és egy olyan logikailag inkorrekt és bugyuta cselekményszálat találtak ki az új részhez, amin minden Fűrészt ismerő ember csak röhögni tud. Komolyan.

Hogy fokozzuk a negatívumokat, a szinkronizált verzióban ismét történt egy kis meglepetés: mivel teljesen új szereplőket kapunk, nincs összehasonlítási alapunk a régebbi színészek szinkronhangjaihoz, ám míg az "újoncok" mind kellemes, rájuk illő magyar változatot kaptak, addig kivételt képez ez alól a címszereplő Tobin Bell. Az ő magyar hangját eddig majd' minden részben más adta: Földi Tamás az elsőben, utána Végvári Tamás (akié a legjobban passzolt a figurához) öt részen keresztül, majd a halála után legutoljára Barbinek Péter által hallhattuk megszólalni Kirakós barátunkat. A felsorolt színészek többnyire hasonló hangszínnel rendelkeztek, mint amit az eredeti karakter megkövetel, ám a mostani részben a Fodor Tamás által adott orgánum annyira idegenül és erőtlenül hat a film egésze alatt, hogy míg Jigsaw meg nem jelent a vásznon, nem akartam elhinni, hogy valóban az ő karakterét hozták vissza a készítők. Szomorú ez a kis malőr, mert még jobban rontja az amúgy sem felemelő összképet.


James Wan és Leigh Whannell ötleteinek, illetve Bousman és a többi rész egyéb direktorainak távolléte nagy nyomot hagyott a produkción, ezért a Lions Gate pénzéhsége mellett semmi más egyéb érv nem szólhat, amiért elkészült ez a film. Megbíztak egy olyan rendezőpárost, akik letettek egy Daybreakers-t és egy Zombik városa című, mérsékelt fogadtatású filmet, a forgatókönyvet rábízták a Piranha 3D-t és folytatását lekörmölő Pete Goldfinger és Josh Stolberg-nek, és lesz, ami lesz alapon beküldték a mozikba a filmet. Szánalmas ez a hozzáállás, mert amellett, hogy meggyalázták a franchise-t, bohócot csináltak mind abból a hibái ellenére is jól felépített történetvonalból, amiért ezt a szériát megszerettük. Persze lehetett volna csodát tenni, hiszen egy kezdő rendező idén már megmutatta, mire képes, ha szabad kezet kap (Andy Muschietti, ugyebár), de ezt a fércművet kár volt leforgatni. Hagyni kellett volna békében nyugodni a hetedik résszel Kirakós bácsit. Bízok benne, hogy megérdemelten fog megbukni a pénztáraknál, és nem készül több folytatás.

Fűrész - Újra játékban (Jigsaw)
Amerikai-kanadai horror, 91 perc, 2017, korhatár: 18
Rendező: Michael Spierig és Peter Spierig

Szereplők: Matt Passmore, Tobin Bell, Callum Keith Rennie, Hannah Emily Anderson

10/3


2017. szeptember 26., kedd

Chucky kultusza (Cult of Chucky, 2017)


Nehéz megszólalnom. Oly’ sok hónap után végre elérkezett a nap, mikoron is sikerült megtekintenem a legújabb, szám szerint hetedik (!) Gyerekjáték epizódot. Megérte? Részben igen. Jó volt? Nem. Miért? Mondom.

Kisebb botránnyal indult a film pályafutása, mivel a Netflix tervezett bemutatója előtt két héttel kiszivárgott a teljes film cenzúrázatlan HD-változata, így a rendező és a szolgáltató jelentős bevételkieséssel számolhat, mivel a filmet csak VOD formátumban (azaz nem küldték a mozikba, hanem egyből DVD/BluRay-kiadásban, illetve online streamelős formában) tették elérhetővé. Az így bukott dollárezrek nagysága érthetően fájóan hat a bevételekre, de a film megtekintése után én is sírtam. És én sem örömömben.

Mikor a legutóbbi, Chucky átkára keresztelt rész megjelent, elégedetten álltam fel a fotelből, mert Don Mancini sikeresen élesztette újra a franchise-t a szörnyű ötödik epizód, az Ivadék után (tudjátok, ebben volt a mimózalelkű fia/lánya a gyilkos babának, amit még Jennifer Tilly sem mentett meg a bukástól). Ám a hatodik részben történtek kellően megalapozták a folytatásnak a terepet, köszönhetően a szerethető Nica-t alakító Fiona Dourifnak (aki a Chucky hangját adó Brad Dourif lánya), a kiváló operatőri munkának és a kellően borzongató hangulatnak. És persze ne feledkezzünk meg a stáblistás jelenetben felbukkanó Andy Barclay-ról sem, akit ismételten az első trilógia színésze, Alex Vincent alakított.

Nica, Andy és Tiffany, azaz Fiona Dourif, Alex Vincent és Jennifer Tilly

Jöjjön a sztori dióhéjban: miután Nica a gyilkosságokat követően első számú gyanúsítottá vált a hatóságok szemében, kényszergyógykezelésre küldik, ahonnét négy évnyi válogatott terápiás módszer (elektrosokk, fizikai bántalmazás, stb..) után egy részben szabadabb őrizetű szanatóriumba kerül. Itt újdonsült társai kellően kettyósok hozzá képest, és persze a hírnevét hallva tartanak is tőle, hogy hamarabb kerülnek a túlvilágra a tervezettnél. Az intézmény vezetője az eddigiektől eltérően újfajta terápiát alkalmaz Nicá-n: egy netről (!!!) rendelt Jófiú babát felhasználva igyekszik segíteni feldolgozni a traumákat. Persze ahol a Jófiú baba felbukkan, ott hamarosan Chucky is tiszteletét teszi, ebben pedig nem kevés segítségre lel az ápoltak és régi ismerősei személyében. Eközben Andy, akit a múltja és a gyilkos baba egy emberi ronccsá tett, sikertelenül próbál normális életet élni. Mondjuk úgy nehéz is, hogy otthonában őrzi az általa lepuffantott Chucky fejét, akinek napi szinten lerója a tiszteletét (értsd: szadizza, mint Hókuszpók a macskáját). Egy napon aztán Chucky elszólásából tudomására jut, hogy nincs még lejátszva a meccs, és elindul, hogy fényt derítsen a további gyilkosságokra. Hamarosan Nica és Andy sorsa összefonódik, de nem úgy, ahogy azt elképzelték…

Mancini direktor úr már a film forgatása idején elhintette, hogy a Chucky kultuszában szinte minden ismerős arc fel fog bukkanni az előző epizódokból, így például ismét itt van Alex Vincent, aki meglepően sok játékidőt kapott (nem spoiler, de részben a történtek hatására kicsit megkattanva itt most övé az üldöző szerep), Jennifer Tilly is üde színfolt az egész palettán, még így hatvan felé is igazi MILF, habár az idegesítő manírjai megmaradtak, de sokunknak épp ez teszi szerethetővé a karakterét. Mica, alias Fiona Dourif viszont kissé vissza lett fogva a sok szereplő között, nincsenek meg az előző részben ismert kirohanásai, tettvágya, jóformán csak a csodálkozás és állandó ide-oda „futkosás” tölti ki a szerepét, bár a film végére azért megvillantja, hogy csak Chucky az apukája 😉 Van még egy nagy visszatérő is a stáblistás jelenetben, de nem lövöm le a poént, bár kis logikával rá lehet jönni (pici segítség: míg Andy már az első részben is látható volt, ez a karakter "csak" a folytatásban lépett színre).

Chucky ismét gyilkolászik... és nem egyedül van

Ennyi bevezető után következzék a feketeleves: szögezzük le, hogy én imádom a franchise-t minden hibája ellenére, Glennestől-Glendástól együtt, ám ez a rész csupán egy jópofa nosztalgiázásra volt jó nálam. Kezdve a történettel, ami szerint Chucky pár éve egy NETES voodoo-oldalról elsajátított technikának köszönhetően képes magát, illetve a lelkét többszörözni, akkora hülyeség, amilyet csak Mancini tud elkövetni. Amíg az első részben történő lélekvándorlás módszere több percet vesz igénybe, az itt másodpercek alatt lezajlik. Ezzel nincs is baj, oké, újfajta varázslat, de hogy egyszerre HÁROM baba is színre lép, ez már mosolygásra ad okot. Fokozza a nevetést, hogy a babák szájmozgása jó pár esetben köszönőviszonyban sincs a Brad Dourif által kimondott szavakkal: nem vicc, direkt belenéztem az első és a negyedik részbe, ott nagyjából stimmelnek a szinkronok, de a Cult-ban nagyon irritálóan hat ez a figyelmetlenség. Pláne úgy, hogy Chuckyt ismét „rendes”, animatronikus változatban kapjuk meg, nyoma sincs CGI-nak, ami dícsérendő a készítőktől.

A mellékszereplők többségében az idegesítő seggfej kategóriába sorolandóak, kezdve az intézmény vezetőjével, aki bődületes baromságokat művel: ráhagy a betegekre mindent, nevelő célzatai gyilkosságba hajszolják az ápoltakat, és ezeket megsüvegelendő, még ki is használja a betegek testi adottságait, előszeretettel kefél meg mindenkit, aki nőből van és mozog (vagyis lélegzik, bár ki tudja). Az ápoltakra nem lehet panasz, az őket alakító színészek hozzák a kattant figurákat, van itt tudathasadásos egyén, babáját elvesztő kattant nőszemély, üldözési mániás páciens, szóval egy átlag elmegyógy lakosai. Azonban ők is szabadon mászkálhatnak, két darab nevelő felügyel csupán rájuk. Tipikus, nemde?

Folytassuk a sort a hangulattal: itt is elbukik a film, ugyanis a kezdeti képsorok láttán adva volt a téma egy jó kis idegőrlő pszichohorrornak, de nem éltek vele. Van pár biztató pillanat, mikor felpörögne a film, de sajnos a karakterek érdektelensége és a buta helyzetek sokasága hamar lecsillapítja a vágyainkat, így mire sor kerül némi hentelésre, az elég komótosan érkezik el hozzánk. Az utolsó negyed órát leszámítva eléggé semmilyen gyilkosságok történnek, ám a végső 15 percben megkapjuk azt, ami a Chucky-szériára jellemző: van itt belezés, szemkiszúrás, fúróval gyilkolás, mindez egyszerre, premier plánban. Viszont épp ez a pár perc ad olyan kettős érzést ad a filmnek, mintha erre az egy jelenetre készültek volna a film során, pedig épp NEM ezek azok a képsorok, amiken a legjobban szórakozunk. Említettem, hogy a nosztalgiafaktort is behozták a filmbe: példátlanul remekül adagolják ezeket a pillanatokat, a régebbi részek számos kamerabeállítása, az apróbb, ámde ikonikus tárgyak felvillantása és a visszaemlékezések visszahozzák azt az érzést, amiért szeretjük ezt a szériát.

A kórházigazgató Dr. Foley (Michael Therriault) egy igazi faszkalap

Emellett Andy Barclay karakterfejlődése példásan sikerült, az áldozat szerepét elvesztő kisgyerekből egy bosszúálló felnőtté vált, aki az eltelt idő alatt a rafinált Chucky méltó ellenfelévé avanzsálódott, és kettejük egymás elleni harca nagyon parádésan lett megvalósítva. Alex Vincent lubickol a szerepében, mintha évtizedekig csak erre a visszatérésre várt volna (bevallom, én is). Fiona Dourif eleinte kissé visszafogva játssza Nicát, de ezt a helyzete miatt elnézhetjük neki, a film utolsó negyedére azért jelentősen megváltozik a szerepe, ami bár eltér az addigi alakításától, remek húzásnak bizonyult Mancini-től. Jennifer Tilly-t is említsük meg, aki még ugyanaz a buta libuska, akit eddig is ismerhettünk, és számára ugyanúgy Charles Lee Ray az egyetlen szerelem, akiért bármire képes, és akit bármilyen formában elfogad. Ám ebben ki is merül a karaktere, pedig vele is lehetett volna mit kezdeni, teszem föl, beszállni a gyilkolászásba, ha már a Tiffany-baba is mellette van. Fájó kimondani, de rengeteg ziccert kihagytak az alkotók, viszont kárpótol minket a főszereplők egybefutó történetszála, és a stáblista után felbukkanó régi-új ismerős visszahozatala.

Folyik a vér, ömlenek a belek, ezzel nincs is baj

Zárásként elmondhatom, hogy bár rengeteget vártunk ettől a résztől a direktor nyilatkozata és az előzetesek alapján, ám az egyes bugyuta karaktereknek, az életszerűtlen történéseknek és a gyilkolások kevés száma és milyensége miatt mégis csalódnunk kellett, és hiába a főszereplők zseniális történetvezetése, az első és utolsó negyedóra kivételével csak kínlódunk a sok marhaság miatt. Az Ébredő erő óta pedig tudjuk, hogy a nosztalgiafaktorra nem lehet építeni egy filmet. Kár, mert ez a franchise többet érdemelt ennél. Habár azt nyilatkozták a stábtagok és a szereplők is (főleg Brad Dourif, aki már unja a sok csoki… Chucky-t), hogy ez a rész lesz az utolsó, ordít a filmről, hogy még jópár rókabőr várható a továbbiakban is. Nagyon remélem, Mancini időben észbe kap, és ismét képes lesz egy jó folytatást összehozni.

Értékelés:

10/5

2017. május 18., csütörtök

Alien Covenant (2017) kritika


Végre, sok hónapnyi várakozás és reklámhadjárat után megérkezett a Halál-széria legújabb tagja, amely arra hivatott, hogy a Prometheus ejtette csorbát kiküszöbölje és megadja a válaszokat az abban feltett kérdésekre, egyben visszatérést jelentsen az Alien-filmek vonalába. Ridley Scott meghallgatta a rajongók siralmait (klasszikus alien, parásabb hangulat), és beleszőtte kívánságukat eme legújabb történetbe, ám egyben megtartotta és kibővítette a Prometheusban megkezdett „teremtés-szálat”. A végeredmény pedig egy bődületesen bugyuta karakterekkel megspékelt popcornmozi lett az Alien-filmek legunalmasabb két órájával.

Pedig minden adva volt a sikeres recepthez: a nosztalgiafaktort jelentő, Ellen Ripley-hez kinézetre hasonló főszereplőnő, aki (eddig legalábbis) semmilyen rokoni szállal sem köthető a nagy elődhöz, a jól ismert idegen újrafeltűnése, és a legelső Halál-epizód atmoszférájának megteremtése. Talán ez a folytatás majd megcáfolja az egyesek (sokak) által szidott Prometheuson fanyalgókat, és végre kapunk egy ízig-vérig Alien filmet… legalábbis ez jött le az előzetesek alapján. A film ennek megfelelően szépen indul, választ kapunk David teremtésére, megismerjük a Covenant űrhajó legénységét, kapunk drámai felvezetést, majd ezek után következik a feketeleves. A történet során számtalanszor fogtam a fejemet a forgatókönyv ostobaságán: a fő problémát az elképesztően buta döntések sorozata és a józan gondolkodásmód teljes hiánya jelenti. A szereplők többsége egysíkú, feladatok nélküli, a későbbi áldozatok szerepét töltik csak be, akik nemhogy egy idegen bolygón nem lennének képesek egy új világot megteremteni, hanem a saját hülyeségeik miatt már itt, a Földön meghaltak volna egy jó kis Darwin-díjas balesetben (komolyan van olyan idióta valaki, hogy egy gázpalackokkal teli helységben elkezd lövöldözni sörétes puskával? Mert itt van.). Egy-két kivétellel nem nagyon sikerül azonosulni velük, a sok karakter kaotikussá teszi az egyébként jól működő alapszituációt, így az elhalálozásukat sem tudjuk sajnálni.  Nem akarok túlzottan spoileres lenni, de egy több évtizede úton lévő, kétezer emberi életet szállító űrhajót miért kockáztatna valaki egy hirtelen előbukkanó bolygó miatt, ellentétben a biztos jövőt és megélhetést adó, célállomásként funkcionáló planétával szemben? Ilyen, és ehhez hasonló fordulatok vezetnek oda, hogy a film végére eljussunk a „kár ezért a filmért” érzéshez.

Jöjjenek most a pozitívumok: elsősorban dicséret illeti a képi megvalósítást, mind a látványvilág, a megépített grandiózus forgatási helyszínek és díszletek, mind a számítógépes effektek is a helyükön vannak, nem érezni azt művi hatást, ami egyes összecsapott blockbusternél
(khm... Godzilla…) előfordul, itt bizony tátjuk a szánkat a robbanásokon át, a bolygó világán keresztül az idegen lények kidolgozottságáig.

Lények, igen, merthogy egyből kettő új szörnyet is kapunk a már unásig ismert arctámadó és klasszikus alien mellé, nevezetesen a neomorphot, amely egy afféle albínó átmenet a  tipikus Alien és a Prometheus végén látható szörnyecske között, és aki a tipikus arctámadó nélkül, amolyan szélben szálló baktériumként képes bejutni és kifejlődni az emberi gazdatestben, illetve a xenomorphok egy túlfejlett változatát is megkapjuk, amely agresszívabb és valamelyest brutálisabb kinézetű a Nyolcadik utasban látható társánál. Fájó adat, de vajmi kevés játékidőt kaptak ezek az idegenek, összesen kb. 20-25 percet, ha szerepelnek a vásznon, abból is a film utolsó negyedórájában kapjuk a többségét, a többi percekben pedig élvezhetjük a szereplők arcpirítóan felszínes játékát.

Itt teszek kivételt, hiszen még alig esett szó a zseniális, és a filmet a hátán vivő, kettős szerepben látható Michael Fassbender által alakított két androidról, Davidről és Walterről. Davidet ismerhetjük már a Prometheusból, Walter viszont itt mutatkozik be először, mint David fejlettebb, ám pár dologban csökkentett képességű verziója. Eme kettős karaktert Fassbender oly’ ügyesen alakítja a vásznon, hogy gyakorlatilag egy „two-in-one man show”-t kapunk a pénzünkért, aki mellett az összes többi színész elbújhat, és mehet vissza gyakorolni a színitanodába. A világuralomra törő, és Istent játszó Davidet remekül ellensúlyozza a kimért, ámde emberszerető, hozzájuk hűséges és védelmező Walter, mégis remekül kiegészíti egymást az ellentétes jellemük, viszont kár, hogy a közös jeleneteikben annyira bárgyúan társalognak, hogy az egyszeri nézőt elfogja a kétségbeesés érzése. Kivétel a végső összecsapásuk, mert ott legalább nem beszélnek sokat.

Igazából még két karakter emelhető ki a felhozatalból, egyikük a „Ripley-hasonmás” Daniels-et alakító Katherine Waterston, kinek személyisége már az első percekben emberközelivé válik, és a film végére valamelyest fejlődik is a badass-kategória irányába, a másikuk pedig Danny McBride, aki az aktuális mókamiki Tennessee-t kelti életre a vásznon, majd lesz az egyik legszerethetőbb Alien-franchisebeli szereplő. A többiek nem alkotnak maradandót, sőt, némelyikük kifejezetten irritáló szerepet nyújt.

Összességében elmondható, hogy ez az Alien-film nem azért lett ilyen, mert Ridley Scott ilyennek akarta, hanem mert engedve a rajongók nyomásának, és a Prometheus kettős fogadtatásán okulva jobbnak látta, ha egy olyan folytatást ad ki a kezéből, ami megfelel a klasszikus Alien-filmekben megismert szörnyes-sci-fis vonalnak, másrészt viszont mégis megőrzi a Prometheusban felvezetett „kiktől származunk” vonalat. Ez a kettősség nem sült el a legjobban, így ez az epizód is legalább annyira megosztóra sikeredett, mint az előző rész. Ha hinni lehet a rendezőnek, minden készen áll a lezáró rész forgatásához, így pár éven belül várható az összekötő fejezet. Bár személy szerint én az elkaszált Neill Blomkamp-féle Alienre kíváncsibb lennék.


Alien: Covenant
színes, szinkronizált amerikai sci-fi horror, 2017
122 perc
Magyarországi premier: 2017.05.18.
Rendező: Ridley Scott
Forgatókönyvíró: Michael Green, John Logan
Zene: Jed Kurzel
Szereplők: Michael Fassbender, Katherine Waterston, James Franco, Noomi Rapace, Guy Pearce, Callie Hernandez, Billy Crudup, Carmen Ejogo, Danny McBride


Értékelés: 10/6